Anyánk intelme, a falu szeme

‍

Mi maradna belőlünk a hiedelmeink és az automatizmusaink nélkül? Sokszor gondolok erre, amikor egy-egy ügyfelem élethelyzetét vizsgálva azt látjuk, hogy az akadályok olyan mentális gátak, amelyek szinte beszélnek a fejünkben. Kiszólnak nekünk, és bár nem érezzük magunkénak, és talán teljesen jogosnak sem, mégis behódolunk nekik, hiszen valami általánosabbat, nagyobbat képviselnek a szemünkben.

Anyánk szava, a falu szeme, a szokások így formálják észrevétlenül cselekedeteinket, míg teljesen elvágnak a szívünk valódi hangjától, saját legbelsőbb érzéseinktől.

Van, amikor úgy elszakadtunk már valódi érzéseinktől, hogy komoly kutatómunka kell, hogy megtaláljuk őket. A düh, a harag mögött felsejlő kiszolgáltatottság, vagy épp a folyamatos fáradtság mögött rejtekező nyugalom-vágy már nem megfogalmazható, nincs lehetőségünk magunknak megengedni, mert tiltás érkezik rá valahonnan a múltból.

Hiába vannak egyébként értékelhető erőforrások a személyiségben, ha ezek erősen dolgoznak, nincs rálátás, nincs szabadulás. Érdekes azonban, hogy mindig megjelennek a beszélgetésben, akár inverz módon is: mondjuk kritikaként.

Felszabadító ereje van megérteni, hogy került a világomba, és visszaküldeni oda, ahova tartozik.

Ami az enyém, tágít, kinyit. Ami nem az enyém, összehúz, folytogat.

De megtanulunk idomulni a folytogatáshoz, összébbhúzni magunkat, beeső mellkassal, lógó válakkal, fáradtan csoszogva az utunkon.

Szárnyaink lekötözve.